anna_bpguide (anna_bpguide) wrote,
anna_bpguide
anna_bpguide

На почитать

1283506_3Bryan Cartledge: Megmaradni. A magyar történelem egy angol szemével

Néhány hónapja jelent meg Bryan Cartledge könyve a magyar történelemről. A mű eredeti címe The Will to Survive - A History of Hungary, vagyis A túlélés akarása - Magyarország története. A könyv először 2006-ban jelent meg, s olyan sikere volt, hogy 2007-ben újra kiadták. (Ez a nagyfokú érdeklődés a szerzőt és az angol olvasótábort egyaránt dicséri.) Az Officina kiadó példás gyorsasággal gondoskodott a magyar változat - Megmaradni címmel megjelentetett - kiadásáról. Ha arra gondolunk, hogy Bandholtz tábornok 1933-ban publikált, jelentős tényeket közlő és irántunk érzett kétségtelen szimpátiát sugárzó naplója (Undiplomatic Diary) csak 1993-ban került a könyvpiacra magyarul (Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon), akkor joggal emeljük ki a kiadó érdemeit. Fokozza elismerésünket, hogy a magyar kiadásban korrigálták a szerző néhány (jelentéktelen) tévedését, mint például azt, hogy Balassi Bálint 1594-ben, az Esztergom törököktől való visszafoglalásáért folyó harcban esett el, s nem a védelmében. Viszont nem fogadták el egy londoni recenzens téves megállapítását Széchényi Tamás erdélyi vajdával kapcsolatban. E pozitívumok mellett jelentéktelen az a néhány - valószínűleg (sajtó)hiba -, melyben a dátumok nem pontosak.

A szerző három és fél évig volt a budapesti angol diplomácia vezetője, s még egyszer annyi időt, pontosan hét évet töltött el műve megalkotásával. Többek között ez is jelzi, hogy a Megmaradni nem valami szubjektív indítékok alapján összeállított szubjektív alkotás, hanem értékes tudományos mű.

A volt nagykövet az angol kiadás előszavában idézi Robert Townson nevű honfitársa 1793-ban, magyarországi tartózkodása után írt vallomását:

Nem tudom szomorúság nélkül elhagyni [Magyarországot], később is gyakran gondoltam hálával nemes lelkű lakóira azért a baráti fogadtatásért, amelyben részesítettek, és mindig a lehető legtöbb jót kívántam nekik az ország felvirágozásához. A magyarok nemes fajtájú emberek, és az összes nemzet közül, amelyeket utazásaim során megismertem, ez az, amelyet a legjobban becsülök. Örömmel rovom le tartozásomat ezzel a csekély hódolattal.” Majd hozzáteszi: „Ez a könyv az én csekély hódolatom.”

E vallomás alapján megállapíthatjuk, hogy e könyvet nagyfokú empátia jellemzi, ez azonban nem csökkenti Cartledge objektivitását. Igazi történészként figyelembe veszi a kor adottságait, a körülményeket és az érintett nép, vagyis a magyarság, illetve egyes szereplők jellemvonásait. Véleményei mindig kiegyensúlyozottak, de sohasem ridegek. Ezek az értékek természetesen nem jelentik, nem jelenthetik azt, hogy nincsenek észrevételeink a könyvvel kapcsolatban. Ezek azonban általában nem a tényeket, hanem a tények, események, folyamatok megítélését érintik. Ilyen nézetkülönbségek nemcsak akkor fordulhatnak elő, ha a történelmi mű szerzője egy másik nép fia, ilyen véleményeltérések azonos néphez tartózó szerzők között is gyakoriak. Vannak esetek, amikor nem is a különbségek a lényegesek, hanem az, hogy az eltérő nézetek elhangozzanak.

A szerző a magyar kiadáshoz írt előszavában - kifejtve, hogy tárgyilagosságra törekedett - maga is feltételezi, hogy nem minden olvasó fog vele egyetérteni, sőt még olyan is elképzelhető, aki elítéli. Félelme alaptalan, könyvében semmi sincs, amit el lehetne ítélni, egyetértünk Lukács János (John Lukács) előszavának megállapításával: „Talán nem túlzás állítanom, miszerint az összes, külföldiek által írt magyar történelemkönyv között valószínűleg Cartledge műve eddig a legkiválóbb.”

Cartledge angol szemmel nézi a magyar múltat, mi magyar szemmel. Ő kívülről, mi belülről. Ennek következtében nem elvi, hanem optikai különbség van köztünk. Lehetséges, hogy valamit mi közelről másként látunk, nagyobbnak, fontosabbnak, vagy éppen fordítva. Észrevételeinket ezek a szempontok határozzák meg. Tulajdonképpen nem vele vitázunk, hanem a remélt nagyszámú magyar olvasónak akarunk segítséget nyújtani a nagyszabású mű elfogadásához. Kritikánk éppen a mű értékét emeli ki: ezzel az alkotással érdemes foglalkozni!

S valóban! Olyan alapos tárgyismeretről tesz tanúbizonyságot, hogy az még egy magyar történésznek is becsületére válna. Erdély történelmi fontosságát például megkapóan szárnyaló szavakkal summázza: „Erdély volt minden magyar számára a remény és a büszkeség világítótornya Magyarország történelmének egyik legsötétebb időszakában.” S gyönyörűség olvasni, hogy egy angol történész Petőfi „káprázatos szerepéről” ír.

Értékelő sorai objektívek, tényközlései pontosak (ha nem, inkább sajtóhibára gyanakszunk), a történelmünk nagyjairól rajzolt képei árnyaltak, s megkapó tájékozottságot mutat a magyar irodalom és a kultúra más területeinek értékelésében. Néha olyan összehasonlításokat is tesz angol-magyar viszonylatban, amik magyar elsőbbséget jelentenek.

E szinte általános elismerésünket nem csökkenti, ha néhány problémát felvetünk e nagyszerű alkotással kapcsolatban.

A honfoglalás utáni úgynevezett kalandozásokról a 25. oldalon két megállapítás olvasható: a frank IV. Lajos legyőzése utáni „további kalandozásokat már elsősorban a zsákmányszerzés ösztönözte”, illetve: „gyakran egy nyugati uralkodó kérésére keltek útra, aki le akart számolni egy vetélytársával...”

Érdemes itt idézni Hóman Bálint véleményét, a Hóman-Szekfű első kötetéből: „A magyarok X. századi hadjárataiban és szövetségkötéseiben világosan felismerhető a politikai érdeken és politikai tudatosságon alapuló rendszer. Nagy hiba volna azokat öncélú harci kalandoknak, vagy éppen rablóvállalkozásoknak minősíteni.” Ugyanez a véleménye László Gyulának és a Svájcban élő Vajay Szabolcsnak is.

Egyébként a rablás szinte minden hadseregre jellemző, van erről tapasztalatunk. Ez még a kereszt jegyében fegyvert fogó katonaságra is érvényes. A Szentföldet visszafoglalni szándékozó és a hazánkon átvonuló keresztes hadat például kénytelen volt Könyves Kálmán szétverni, mert az „rabolva, pusztítva, öldökölve rontott az országra” (Dümmerth D.).

Mint említettük, szerzőnk tudatában volt Erdély fontosságának, éppen ezért nem értjük, miért nem értékeli kiemelkedőnek Bethlen Gábor szerepét. A nagy fejedelem azt a csodát produkálta, hogy függő helyzete ellenére elérte az évtizedek óta kötelező 15000 arany portai adó 10000-re csökkentését, s ügyes diplomáciával biztosította hazája érdekeit. Olyannyira, hogy egy egykorú török történész meg is jegyezte: „Ez a hitetlen pedig az Iszlám seregein soha sem segített, mert mindegyre csak a saját országára volt neki gondja.” Ugyanakkor, miként Szekfű megjegyzi: „Bethlen a nyugati hatalmaknak nem zsoldosa, hanem szövetségese volt, aki a maga szuverén érdekei szerint állt be koalíciójukba, vagy lépett ki belőle.”

Kétségtelen tény: a kis nemzetek tragédiája, hogy az erő előtt meg kell hajolniuk, saját érdekükben meg kell alkudniuk. (A csehek az 1620-as fehéregyházi csatavesztés után ezt a politikát folytatták.) Persze megalkuvás helyett meg lehet találni a bethleni kompromisszumot, ez azonban sokkal nehezebb.

Alapvetően másképp látjuk az 1920 utáni történelmünk eseményeinek és egyes szereplőinek a megítélését. Bethlen Istvánt például ügyes, sőt kiváló politikusnak tartjuk, de nem nagy államférfiúnak. Apolitikus csak a holnapot látja, s így rövid távon eredményes lehet, az államférfi messzebbre lát, távlatokban gondolkodik. Bethlennek nagy érdemei vannak a trianoni tragédia utáni gazdasági konszolidáció megteremtésében, de az ő kormányfői működése is közrejátszott abban, hogy a háború és a német megszállás készületlenül érte a magyar népet. 1922-ben ugyanis alkotmányt sértve, rendeleti úton megváltoztatta a választási törvényt, minek következtében csak Budapest és tizenegy város polgárai szavazhattak titkosan, a szavazók majdnem 80 százaléka kénytelen volt állami tisztviselők és csendőrök által befolyásoltan voksolni. Ezzel Bethlen megfosztotta a magyar társadalmat a demokratikus politikai gyakorlattól, s hozzászoktatta az állampolgárokat ahhoz, hogy ami fentről jön, azt csak elfogadni lehet. A harmincas években ugyan elfogadhatónak ítélte már a titkos választást, de annak visszaállítása csak 1939-ben, Teleki Pál miniszterelnöksége alatt történt meg, s akkor már késő volt.

A szerző egyébként nem sorolja a kiemelkedő politikusok közé Teleki Pált. Téves az a véleménye, hogy Teleki első miniszterelnökségét a numerus clausus tette „emlékezetessé”. A nehéz időkben vállalt miniszterelnöksége azért „emlékezetes”, mert megfékezte a fehér terrort. Ezt nem csak a konzervatív-liberális Gratz Gusztáv, de még a szociál-liberális Fejtő Ferenc is elismerte („A jogállam visszaállítása... gróf Teleki Pál nevéhez kötődött...”).

Vitathatónak tartom Cartledge véleményét abban is, hogy „Bethlen visszavonulása után a rendszer egyre inkább az önkényuralom felé hajlott”. Az országgyűlésben a német megszállásig működött az ellenzék, és nemcsak a szociáldemokraták, hanem a kisgazdák és a polgári radikálisok is. Teleki kormányra kerülése után egy fél évvel Macartney szerint a magyar külpolitika „nem hozott sem szorosabb baráti együttműködést a németekkel, sem tőlük való fokozottabb függőséget”, s Alexander Cadogan, a brit külügyminiszter állandó helyettese így értékelte a magyar kormány külpolitikáját: „It is a masterpiece of diplomacy.”

Teleki miniszterelnökként indította el az illegális németellenes mozgalmat, gyűjtötte maga köré a náciellenes elemeket. Titkos tevékenységében olyan munkatársak segítették, mint Mindszenty József, a későbbi hercegprímás, a parasztpárti Kovács Imre vagy az 1945 utáni rövid demokratikus időszak miniszterelnöke, Nagy Ferenc. Mindezt akkor tette, amikor a brit külpolitika már lemondott rólunk (Sir Orme Sargent helyettes külügyi államtitkár Ausztria bekebelezése után ezt írta egy feljegyzésben: „Magyarország nem tud Németországtól függetlenné válni, ... éppen ezért nem hagyjuk magunkat rábeszélni arra, hogy pénzünket és energiánkat arra fecséreljük, hogy megpróbáljunk megmenteni olyan országokat, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.” Majd 1938. április 6-án: „Mi nem dolgozunk egy németellenes blokkért Közép-Európában.”)

Teleki viszont dolgozott. Ellenállt a német követelésnek, hogy a náci hadsereg magyar területről hátba támadhassa Lengyelországot, majd befogadta a lengyel menekülteket, nemcsak a civileket, köztük számtalan zsidót (Vácott külön óvodát létesített a zsidó gyerekek számára), hanem a hadsereg tagjait is, közöttük azt a 900 pilótát, illetve légi személyzetet, akiknek - brit vélemény szerint is - nagy szerepük volt a londoni légi csata megnyerésében.

Kállay miniszterelnök abba bukott bele, hogy nem járult hozzá a zsidók deportálásához, és hogy kereste a kiutat a háborús részvételből. A felelőtlen kiugrást egyébként - brit diplomáciai iratok szerint - maga Churchill sem helyeselte, s a Jewish Agency képviselője személyesen interveniált a brit külügyminisztériumban a magyarok kiugrásának megakadályozása érdekében („...súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal.”).

Veesenmayer 1943-ban kétszer is járt Magyarországon, s megállapította, hogy a magyar szélsőjobboldal külső segítség nélkül képtelen a hatalomátvételre. Ugyanakkor Hitler értesült a magyar kiugrási tárgyalásokról (például Beneštől, aki erről a londoni rádión keresztül tájékoztatta a világot). Teleki halála után azonban egyre formálódott az a sajátságos magyar ellenállási mozgalom, amely aztán 1944-ben Magyar Függetlenségi Mozgalom néven lépett az „illegális színre”. Erről Cartledge nem tesz említést. Ennek két oka van. Ez a mozgalom természetesen titkos volt, ezért kevés dokumentum áll a kutatók rendelkezésére. A korszakkal foglalkozó történelmi művek szerzői viszont vagy maguk is marxisták, vagy politikai befolyásoltság alatt írtak. A kommunista történetírás viszont elhallgatta a polgári-nemzeti ellenállás tényét. Pedig a Magyar Függetlenségi Mozgalom eredményei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, mint a szerzőnk által is megemlített Magyar Front tettei.

1944. január 1-jén megkezdte működését a később „Kiugrási Iroda”-ként emlegetett hivatal (nyilvánosan a külföldi magyarok ügyeinek intézése volt a feladata), mely közvetlenül a kormányzóhoz tartozott, de joga volt bármely állami szervvel kapcsolatba lépni. Ennek vezetője ifjú Horthy Miklós volt, de ténylegesen Szent-Iványi Domokos, Teleki Pál tanítványa, majd munkatársa, sőt barátja irányította. Az iroda, mely a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) fedőszerve volt, akciókapcsolatban volt szinte minden náciellenes szervezettel és személyiséggel, beleértve a zsidó és munkásszervezeteket, valamint a hadsereg németellenes tisztjeit is.

Március 19. után azonnal megkezdte zsidómentő akcióit, melyek között a megfelelő személyi iratok biztosítása mellett az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyvek megszerzése, lefordíttatása és terjesztése volt a legfontosabb. A kormányzó számára ez az irat tette kétségtelenné, hogy a magyar zsidóság nagy része a náci terror áldozata lett. Egyéb okok mellett (például a nyugati partraszállás) e dokumentum alapján határozta el Horthy, hogy leállítja a deportálást (1944. június 26.).

Ennek meghiúsítását szolgálta volna az Eichmann és Baky államtitkár szervezte puccs, amit a Cartledge által is említett magyar hadtest akadályozott meg. Ez a páncélos hadosztály nem szerepelt a katonai nyilvántartásban, a tervezett kiugrás biztosítására tartalékolták. Vezérkari főnöke Koszorús Ferenc ezredes, az MFM-mel kapcsolatban álló náciellenes tisztek egyike volt. Csapataival megszállta a főváros stratégiailag fontos pontjait, s ezzel lehetetlenné tette 250000 Budapesten élő (vagy bujkáló) zsidó deportálását. A Koszorús-akció jelentőségét 1994. május 26-án, az ötvenedik évforduló alkalmával a washingtoni képviselőházban e szavakkal méltatta Tom Lantos: „Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását.”

Az MFM tevékenységének szerepe volt a Sztójay-kormány megbuktatásában és a fegyverszüneti bizottság felállításában és kijuttatásában (Kudar Lajos csendőr ezredes, az Államvédelmi Központ MDF-es vezetője révén). Az ideiglenes fegyverszüneti szerződés október 11-i aláírásának azonban volt egy negatív és egy pozitív következménye. A magyar delegáció azt kérte, hogy a megállapodást csak a kiugrás katonai előkészítése, vagyis Horthy
proklamációja után hozzák nyilvánosságra, ennek ellenére még aznap éjjel a moszkvai és a londoni rádió is világgá kürtölte. Ez az indiszkréció eredményezte, hogy a Debrecen felé tartó 21. német páncélos hadosztály Szolnoktól visszafordult, és megszállta Budapestet. Ez aztán nagyban hozzájárult az október 15-i kiugrás sikertelenségének.

Nincs terünk itt arra, hogy részletesen foglalkozzunk azzal, hogy nagyrészt az ideiglenes fegyverszüneti szerződés megkötésének köszönhető az 1945-47-es demokratikus időszak, csupán Kovács Imre megállapítását idézzük: „Ha nincs demokrácia Magyarországon [a jelzett időben], akkor a kommunisták egyszerűen belenőhettek volna a hatalomba, és nem kellett volna az 1947-es puccsot megrendezni.”

Bryan Cartledge a Kádár-korszakkal kapcsolatban „a magyar történelem második nagy kiegyezésé”-ről ír. Ez az egyetlen vélemény, amivel kapcsolatban nem csak árnyalati különbségről lehet beszélni, hanem teljes nézeteltérésről. Egyetértünk Szabó Zoltánnal, aki, mikor valaki a kádári kiegyezésről beszélt neki, megkérdezte: „Ki egyezett ki, kivel, mi most a XII. törvénycikk, hány paragrafusból áll, hol olvashatók ezek, hogy hívják az új Königgrätzet, ki vert le, kit?” Másutt kifejti, hogy Zrínyi Miklós az első író, aki meghatározta azt a magatartást, mely szerint a túlélés feltétele az, hogy az ember „nem teszi le a fegyvert lélekben. Akkor sem, ha kicsavarták a kezéből”. A kiegyezés két fél tárgyalásának az eredménye, kompromisszum. Mi (Kovács Béla, Bibó István, Rácz Sándor stb.) még a leveretés után is próbáltunk tárgyalni, de Kádárék ehhez nem mutattak hajlandóságot.

Mindent egybevetve, az egyetértést, az árnyalati nézetkülönbségeket és a véleménykülönbségeket is csak megismételni tudjuk a bevezetőben elmondottakat: Cartledge könyvéről csak a legnagyobb elismeréssel és őszinte köszönetünket kifejezve szólhatunk. Thank You!

(Bryan Cartledge: Megmaradni. A magyar történelem egy angol szemével. Bp., 2008. Officina) http://www.magyarszemle.hu/cikk/20090504_el_nemzet_e_hazan_-_bryan_cartledge_megmaradni_a_magyar_tortenelem_egy_angol_szemevel

Tags: Венгерский_язык
Subscribe

Recent Posts from This Journal

  • 282. Дворец на проспекте и его чёрная-чёрная лестница

    Steiner-palota – так его зовут. Австро-венгерский стандарт Будапешта. Впечатляет парадный вход, где свод весь в лепнине, белый, сахарный…

  • Полетела!

    Самый-самый первый экземпляр увезли с собой туристы на следующий день после получения даже не тиража, а первой пачки – утром, не утерпев,…

  • О чём наша книга?

    О том же, о чём этот журнал и наши экскурсии – о том, что архитектура не врёт. «Семь ключей от Пешта» – это история…

  • Post a new comment

    Error

    default userpic

    Your IP address will be recorded 

    When you submit the form an invisible reCAPTCHA check will be performed.
    You must follow the Privacy Policy and Google Terms of use.
  • 4 comments